- Komoly ember ez, kérem - mondta Lencsés, a sofőr.
- Ahogy beszél. . . tudja, mi az illendőség. Nemcsak bevágódni a hátsó ülésre, aztán maga marha, ott elöl, csak hajtson. . . nagyon jól elbeszélgettünk, kérem. . .
- Jól van, Lencséském - mondta a lapszerkesztő Jóska -, de most már igazán menjen. Reggel hétkor álljon be a ház elé, hogy elérjék a korai gyorsot.
Pircsi asszony, a lapszerkesztő harmadik felesége nagy, cseresznyepiros szalvétába csomagolt két összeragasztott sonkás-májas szendvicset.
- Egy kis útravaló ! - bedugta a maszatos csomagot Lencsés elálló zsebébe. - Ha már nem ihat. . .
- Köszönöm szépen - Lencsés kitette a csomagot, éppen dr. Kerékjártó Emilné elé, aki a tanácsot képviselte. - Már én egy otthoni jó levesért el nem cserélném. . .
Kerékjártóné maga mögé tette a két szendvicset, az ablakpárkányra, a citromfa és szanzavera közé.
Dudus szolgálatkészen a szemétbe dobta.
Lencsés elment, de még sokáig bőgette az autó motorját az ablak alatt.
- De jó is ennek! - sóhajtott Dudus, a költő. - Szabad ember!
- Hát nem? - tárta szét a kezét Jóska. - Mi baja? Mi baja eshet az ő szakmájában?
- Legföljebb beleszalad az árokba, és kitöri a nyakát - mondta József kolléga, a könyvtáros.
- Ilyen nagy ember! Jöhetett volna a saját kocsiján!
- Egyáltalán - kérdezte Pircsi asszony bátortalanul -, "most" hol van?
/Jókai Anna: A Reimsi Angyal; 289.o./
